Mik 4,2–4: „Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákób Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből. Igazságot szolgáltat majd valamennyi nép között, ítéletet hoz a távoli, erős nemzetek ügyében. Kardjaikból ezért kapákat kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket; nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, és senki sem háborgatja őket. Maga a Seregek Ura mondta ezt!”

Milyen szép dolog magas hegyről szemlélni a tájat! Térképpé válik alattunk a síkság. Megművelt termőföldek, mint minták egy szőnyegen, terülnek el előttünk. Köztük ezüstfonálként kanyarognak folyók, patakok, kétoldalról szegélyezve zöldbársony fasorral. Amott falu terül el, benne emberek élik életüket. Utak vezetnek oda, s szaladnak szét a távoli horizont irányába. Innen fentről sokkal többet látunk, mint a faluban élők. Az ő tekintetük megakad a házak, fák tetején, de mi kilométerekre ellátunk, összefüggéseket, lentről észre nem vehető folyamatokat sejtünk meg. Innen látszik a jó is, de a rossz is erőteljesebben megnyilvánul. A völgyben lakók szemét nem zavarja az a rusnya szemétdomb, amott, azon a halmon túl, de a tetőn álló szeme mindegyre belébotlik a látványba.

Persze, a tetőn állásnak, élésnek árnyoldalai is vannak. Ide kevesen merészkednek fel. Az emberi élet odalenn, a völgyben zajlik. Ott segítenek egymásnak az emberek, összevesznek, kibékülnek, beszélgetnek, ölelkeznek, kezet fognak, táncolnak, játszanak. Idefenn kevesen vannak, a szemlélő sokszor egyedül mereng a távolba, nincs kivel szót váltani, s ha a tetőn lakó néha le is megy az emberek közé, nehezen illeszkedik a többiek világába. Nem ismeri a szokásokat, hangja rekedt a sok csendtől, szeme messzi látványokkal van tele, a házak falán mindegyre átugró tekintete nehezen szokja meg a közelséget.

Ilyen hegylakók voltak a próféták is. Nem hiszem, hogy természetfeletti képességeik voltak, amivel előre látták a jövőt, hanem egyszerűen a társadalmon kívül éltek, valami szellemi magaslaton, ahonnan hamarabb kirajzolódtak a tettek következményei. S mivel horizontjuk távolabb volt, mint azoké, akik a hétköznapokban éltek, sokszor tűnhetett úgy, hogy a jövőbe látnak.

A próféták szellemi magaslata, a hegy, amin álltak Istenük szava volt. Ők ennek szentelték életüket, s várták az üzenetet ott fenn, hogy aztán rekedt hangon elmondják királyoknak és szolgáknak egyaránt.

Ebben a részben a próféta nagyon messze néz. Egy olyan jövőbe, ahol egymásra talál az emberiség. Oda, ahol nincs háború, s mindenkinek jut elég. Ahol nem unalmas egyformaságban, hanem üdítő gazdagságban élnek egymás mellett nemzetek. Egy sose volt, s talán sose lesz távolba, amely mégis ott kell táncoljon előttünk, mint egy délibáb. Mert ha nem űzünk egy ilyen álmot, akkor még a lehetőségét is kizárjuk, hogy megvalósuljon.

Advent második hete a próféták hete. Állítsuk a középpontba az ő perspektívájukat, s nézzünk egy (még) nem létező, de mégis elképzelhető eszmei magasság irányába. Keressük elő a lehető legjobbat önmagukból, álmodjuk ki a legszebb álmot, amit elménk megfogalmazhat, s engedjük, hogy magával ragadjon az andalító kép.

Ezen a héten legyünk egy kicsit idealisták!